(Ez egy görögországi útról szóló napló UTOLSÓ bejegyzése!!! Ha az egész érdekel, kezdd itt: http://gorog.blog.hu/2007/06/15/z_mint_zorba)
A zárófejezetet (esetleg fejezeteket, ha Hédy és Ádi is akar még zárszót írni) immár Magyarországról ejtjük meg, mivel a napi rendszeres áramszünetek már az internethasználatba is kellően bezavartak, az utolsó három blogbejegyzést is elég kalandosan tudtam feltenni. Pedig hát még nem szóltunk a knossosi kirándulásról, és arról sem, hogy egy kis farkincát (a görög Z-betűkön van ilyen) is beiktattunk utunk végére, az utolsó előtti napon elhajóztunk Santorinire, hogy a legszebb görög sziget se maradjon ki a cikk-cakkokból. Na, de nézzünk mindent sorjában!
Áramszünetek
Krétai üdülőfalunkban három órányi internetet 12 Euróért kaptunk, de természetesen azért nem járt visszatérítés, amikor a blogbejegyzés publikálása előtt néhány másodperccel szállt el az áram (s vele az internet), s így kezdhette az ember elölről a műveletet. Végül már a legutóbbi három blogbejegyzés is készen állt (Wordben) a notebookunkban, és csak arra vártunk, hogy egy alkalmas pillanatban ezt átmásoljuk a Blog-ba. Igen ám, de ekkor meg a notebookkal nem lehetett az internetre csatlakozni, a wifi-routeren állandóan összeakadtak az IP-címek, ráadásul itt nem folyamodtam ahhoz a megoldáshoz, mint otthon, hogy kikapcsolom, majd egy idő múlva visszakapcsolom a routert, mivel a szállodában - fájdalom - mégsem illett ennyire otthonosan viselkedni. Mikor már két napon keresztül tartott a probléma, elhatároztam, hogy a szállodai gépek egyikéről viszem fel a blog-bejegyzéseket, a gond csak az volt, hogy nem akaródzott a megírt szöveget manuálisan átmásolni, pendrive-ot meg nem vittünk, és a szállodai személyzettől sem kaptunk kölcsön. Végül azután a digitális fényképezőgép memóriájába mentettem rá a notebookról a három Word-fájlt, majd onnan USB-n keresztül be a szállodai gépbe. (Ott is felejtettem a desktopon, az arra járó magyarok off-line is olvashatják online naplónkat...) Első körben azért maradtak a bejegyzések illusztráció nélkül, mert alighogy felmásoltam őket a Blog-ra, megint elszállt az áram, így végképp feladtuk a további netezést, azt mondtuk: a képekkel történő cizellálásra és a további blog-bejegyzésekre ráérünk majd otthon.
Knossos
Pedig ekkor már túl voltunk (legalábbis Hédy és én) Knossos megtekintésén, erre Ádi már utalt is, amikor jelezte, hogy ő épp a blogírással bújt ki a romnézés kötelessége alól. Pedig hát Knossost nem lehet egy kalap alá venni Delphivel, az antik Olympiával, Knorinthosszal vagy az Akropolisszal, itt egy-másfél ezer évvel régebbi civilizáció romjait ásta ki Arthur Evans. Maguk a restaurált építményrészletek inkább az egyiptomi királysírokra, épületekre hajaznak, mintsem mondjuk az athéni görög építészet fénykorára, azokról a vázlatokról pedig, amelyek a feltárt maradványok alapján megpróbálják megmutatni, hogy milyen lehetett a knossosi palota teljes épségében,
akár egy modern lakóparkra/lakótelepre is asszociálhatunk, ahol a három-, négyemeletes épületekhez a jó panoráma kedvéért még a megfelelő szinteltolásokat, lépcsőzetes és árkádos teraszkialakításokat is terveztek.
A valódi Minos király valódi palotája és a legendabeli Minotaurus összekötőeleme a labirintus, a romok közt bóklászva valóban keveredtünk néha zsákutcába, ahonnan visszatérve egy pontig, majd új irányban folytatva az utunkat végül is csak eljutottunk - és nekünk közben a bikafejű szörnyet sem kellett legyőznünk - a kijárat melletti légkondicionált büféig, ahol hozzájuthattunk a 40 fokos hőségben életmentőnek számító szódánkhoz. (Addigra megtanultuk, hogy a sparkling water, meg a carbonated mineral water sokkal bonyolultabb kifejezés a szénsavas ásványvízre mint a hungaricumnak számító "szóda", itt ezt jobban megértik, és a nálunk csak söréről ismert Tuborg is "SODA" néven szállítja Görögországba a palackozott szódavizet.)
Szóval aki azt állítja, hogy a Knossos és a romkert zárva, az rémhírterjesztő, s ha én teszem ezt (bedőlve egy Hersonisszoszban felszolgáló magyar pincérnőnek), akkor én is az vagyok. Ez tehát nem igaz, megkövetem a blog korábbi bejegyzéseinek olvasóit, a feltárt romok megtekinthetők!
Santorini
Romokból egyébként még ezzel sem volt elég, hisz - egyebek mellett - Santoriniben is rábukkantunk a minosi kultúra három és fél évezredes nyomaira. Pedig erre a kirándulásra eredetileg csak azért szántuk rá magunkat, mert hát keresztül-kasul bebarangoltuk a görög szárazföldet és a szigeteket, de még mindig nem volt érkezésünk azokhoz tipikus kék-fehér görög házakhoz a félhengeres tetőkkel, a szűk sikátorokhoz, vagy éppenséggel a csacsikhoz, amelyek ugyebár a görögségnek olyan sztereotípiái, mint a magyarságnak a puszta vagy a csikós.
Szóval utolsó előtti krétai napunkat felcseréltük egy első és egyben (ezen út során) utolsó santorinis napra: egy gyorsnak ígért katamaránra szálltunk fel, hogy áthajózzunk Santorinire. A SuperJet annyira azért nem volt gyors, a 110 km-es úthoz több mint két órára volt szüksége, de azért kellőképpen ugrált a hullámokon ahhoz, hogy a fél hajón (inclusive Hédy) kitörjön a tengeri betegség. Nem tudom, hogy mi a tengeribetegség mértékegysége, de amikor a férfivécét is lányok hányják tele, az hajós mértékkel is meglehetősen sok csomó. Mondjuk Hédy nem tartozott ezen lányok közé, ő el nem hagyta volna az ülőhelyét, így helybe vittem neki a zacskót. Mivel a fejét nem engedte fogni, és azt kérte, hogy inkább hagyjam békén, gondoltam addig felfedezem a WC-t (valahogy csak be kellett gyűjteni a fentebb már vázolt élményeket), ám mint kiderült, Hédynél nem volt papír zsebkendő, így azután amíg vissza nem értem (és a jelzett okok miatt elég sokat kellett várni kellett a WC-re), Hédy el nem vette a szájától az alubélésű zacskót. Megérkezésemkor is abba mondta bele (mint valami hangosbeszélőbe), hogy azonnal hozzak valami papír zsebkendőt, szalvétát vagy akármit! Szerencsére a büfésnek is Szilvia volt a barátnője, adott pár méter papírtörlőt, így Hédy is kiemelhette fejét a zacskóból. Valami hajós-stewardess féle is odaért hozzánk, érdeklődött Hédy hogyléte iránt, no meg aziránt, hogy visszafelé is velük jövünk-e. Gondoltuk, azért ennyire nem kéne félteni ezt a tetves hajót, de kiderült, hogy Hédyt féltette, s az igen válaszra adott egy Dedalon (szerű) tablettát, hogy ezt félórával a visszaindulás előtt vegye be.
Így azután ripsz-ropsz elröpült az a két óra, és már Santoriniba is voltunk, ahol a tengerparti kikötőből vagy síliftszerű kabinokban, vagy kanyargós szerpentinen lehet feljutni a vulkáni sziklafal tetején lévő MTK-s házakhoz. A krétai kirándulókat négy busz várta, az egyesbe azokat ültették, akik német és angol nyelven beszélő idegenvezetőt kértek, a kettesbe az olaszul vagy franciául tudók ültek, a hármas négyes pedig az oroszoké volt. (És az, hogy az összes nemzet együttesen tett ki annyi turistát, mint az oroszok, még egy kicsit kedvezőbb is, mint az üdülőfalunkban tapasztalt arányok, itt legalább 70 százalékot képviseltek az újgazdag oroszok, és a személyzet is jobban beszélt oroszul, mint angolul. Kréta pedig felkészült az orosz pénztárcák megcsapolására, a negyven fokos hőségben egymást érik a bundaboltok, ahol már szinte csak orosz cégér van: cirill betűs feliratok csábítják az orosz dámákat arra, hogy a fürdőruhájukhoz illő szőrmét találjanak. Na, de térjünk vissza a buszokhoz, nekünk az angol-német jutott, Juliával, aki némiképp gestapós határozottsággal jelentette ki mindjárt az elején, hogy "amikor én beszélek, akkor én beszélek"! Vagyis kuss legyen a buszban.
Az üdülős dresszkóddal megfegyelmezett társaságunknak ez már meg se kottyant, csendben fényképeztünk jobbra balra, és ittuk magunkba Julia szavait. Azután amikor végre megálltunk Firában, gyorsan megléptünk, és egy fantasztikus panorámát kínáló étterem teraszán elfogyasztottuk elmaradhatatlan tzatzikinket, szuvlakinkat és mindent, ami szem szájnak ingere.
Jóllakottan már Julia is elviselhetőbb volt, sőt még az is, hogy esmeg romok következtek. Kiderült ugyanis, hogy Santorini nem más, mint a görög Pompei: a vulkánkitörés itt ugyanúgy kőbe öntötte az egykori civilizációt (házastól, emberestől, edényestől, falfestményestől), mint a Vezúv az olasz kisvárost. Van azonban egy aprócska különbség. Másfél ezer év! Santorinin a therai ásatások során feltárt romok majd' dupla annyi idősek, mint a pompeiek, itt találták meg, s innen vitték a a Momikos Konferencia Központba Európa legrégebbi freskóit. A Konferencia Központban fantasztikus bemutatót rendeztek a régiségekből, a megtalált és kiegészített részek épp úgy épülnek össze, ahogy kell, sem a múlt nem szenved csorbát, sem a jelen: összeépülnek, és így viszik a mai látogatót több, mint három és fél évezreddel vissza az időben. Köszönet érte Juliának, hogy ezt is láthattuk!
Egy nap Santoriniből borzasztóan kevés, hisz a régészet és a görög néprajz mellett még a geográfiának is kellene szentelni néhány órát: ha lenne időnk, az egyik kis szigeten a kráterbe is betekinthetnénk, bár tulajdonképpen a szigetek alkotta nagy kör maga is egy kráter pereme, csak ez a kráter az évezredek során víz alá került. Van olyan teória is, hogy itt süllyedt el az Atlantis, vagyis egy korai fejlett civilizáció élt itt a nagy földmozgások előtt. (A falfestmények alapján legalábbis egyfajta igazság van ebben.) És ha már a teóriáknál tartunk, akkor érdemes azt is megemlíteni, hogy a 3600 évvel ezelőtti vulkánkitörések, földrengések olyan több száz méter magas hullámokat indítottak el a Földközi tengeren, hogy a legújabb kutatások az egyiptomi hetedik csapást is a Santoriniből indult cunamira vezetik vissza.
A nap véget ért, elbúcsúzunk külön-bejáratú cunaminktól, Juliától, (akinek - mivel expressis verbis jelezte, hogy szeretne vendégei egészségére meginni egy kávét este - ott hagyunk egy öt euróst a busznak erre a célra kialakított edénykéjében), Hédy pedig beveszi a Dedalont a visszaútra...
Már csak a cseppet késlekedő hajóra kell várni egy háromnegyed órát, szabad a választás, hogy a napsütötte szabad teret (37 fok) vagy a levegőtlen várótermet (itt is legalább 37) részesítjük-e előnyben.
Lázadás a dress code ellen
A késlekedő katamarán jóvoltából az üdülőfaluba negyed tízkor érkezünk vissza egy orosz párral együtt, Ádi is, az orosz férfi is no meg jómagam is természetesen shortban. A vacsora hivatalos ideje 18:30-21:15. 
Mivel az étteremtől most a tengerpart irányában van sok száz méterre a szobánk, megpróbáljuk előbb angolul, azután már oroszul elmagyarázni az ajtónálló hölgynek, hogy ezúttal kénytelenek leszünk semmibe venni a dresszkódjukat. Na lett is ribillió. A hölgy telefonál egy főnöknek, az még egynek, és már többen állnak körülöttünk, mint egy terrorista gyanús utas körül a repülőtéren. Mind azt magyarázza, hogy ő megérti a problémánkat, de értsük meg, ez az előírás. Megnyugtatom: megértem. Majd hasonló megértést várva elmondom, hogy én szívesen elmegyek átöltözni, de akkor fél óra múlva érek vissza. - Lesz akkor még vacsi? Náhány nyelvi váltás után - angolról oroszra és vissza - végre megérti a kérdést, és beismerően lehajtja a fejét: - Nem lesz...
- Na, tetszik látni! Akkor én most bemegyek, és megvacsorázom!
Azzal határozott léptekkel bevonulok a korántsem Vadrózsa vagy Gundel hangulatú önkiszolgáló étterembe, megfogok egy tányért, és elkezdem lapátolni rá a tzatzikit. A személyzet telefonálva és magyarázva követ, velük tart Hédy is, aki úgy gondolja, hogy még van helye az érveknek, s Ádi is, aki nagyon élvezi a forradalmat. Azután ahogy egy kis krumplit és húst is lapátolok a tányéromra, lassan leszakadnak a kísérők, az előírásokat megfogalmazó főnökök cserbenhagyják őket, nyilván közlik telefonon, hogy kisebb balhé, ha hagynak minket vacsorázni a már majdnem üres étteremben, mintha megpróbálnak kivezettetni. Ekkor ér vissza az orosz pár, akik menet közben mégis elrohantak átöltözni.
- Vasz propusztyili? vagyis: Magukat beengedték? - kérdezi csodálkozva az asszony.
- Nyet - nyugtatom meg. Majd magyarázatként hozzáteszem: De mi bejöttünk!
- Pravilno - mondja helyeslőleg a nő, és a férjére vet egy olyan pillantást, amitől szegénynek elmegy az étvágya, és ezzel okafogyottá vált az is, hogy ő engedelmesen felvette szép hosszúnadrágját...
Még vacsora közben felvetem Hédynek, hogy majd az ajtóban közlöm a hölggyel, hogy most azután jól magukra haragítottak, és emiatt fogom magam és másnap el is megyek, de Hédy kifejti, hogy ez nem lenne elegáns, márpedig ahol dress code van, ott az úriember legyen shortban is úriember!
Így azután külön bejelentés nélkül de kellő eleganciával távozunk másnap, és nem azért mert nem bírnám tovább elviselni az éttermi dresszúrát, hanem mert minden véget ér egyszer, másnapra már (hónapok óta) megvan a repülőjegyünk...
A németes fonetika a helyes: vicc-air!
Igen, annak idején a Korfura oda és Krétáról vissza elég olcsón sikerült helyet foglalni a Wizzair-nél, igaz szigorú szabályokkal: ha akár az utazó személyekben, akár az időpontban valami változtatást akarnék eszközölni, akkor majdhogynem még egyszer ki kell fizetnem a jegy árát. Érdekes módon a másik szerződő partnerre nem vonatkoznak ilyen szigorú szabályok, ő néhány héttel az utazás előtt küldött egy e-mailt: az este 22:30-ra tervezett Heraklion-Budapest járat időpontját korábbra, 17:35-re teszi, ugye tudomásul veszem?! Mit tehetnék? Így ugyan a Wizzair elvesz tőlünk egy félnap tengert, az autóleadást is előre kell hozni háromra, de zúgolódásnak - vagy pláne (k)ártérítésnek helye nincs, csak én nem változtathatom szabadon a repülés idejét, ők igen. Viszonylag zökkenőmentesen le is adjuk az autót (dugig volt a kölcsönző cég parkolója, s el akartak zavarni, hogy valami külső tartalék parkolóban szabaduljunk meg az autótól, ám mivel ott nem találtunk átvevőt, csak visszakeveredtünk a repülőtér melletti részre, és nem foglalkozunk a továbbiakban azzal, hogy a kapuba beálló kocsink mellett hogyan fér majd ki az, aki most bérel autót) és irány a check-in. Vajon hányas pult lesz a mienk? Tekintet a táblára: Wizzair járatunk késik, expected time: 20.35. A három 30 kilós bőröndöt senki nem veszi el tőlünk, az étterem zárva, a tömeg óriási, a kosz meg nagyjából a kelenföldi pályaudvaré, de az utóbbira hamarabb raknám ki a "tiszta udvar rendes ház" táblácskát.
Hédy nagy ravaszul megtudja az INFORMATION ablaknál, hogy MAJD EGYSZER a hetes pultnál lesz a becsekkolás, előre láthatólag öt után. Be is állunk a Róma-járathoz az olasz sor végére, s előre araszolunk egész a pultig. Az olasz check-in befejeződik, személyzet el, mi pedig várunk, felkészülve, hogy ha mégsem hetes, akkor majd jól megszívjuk, mehetünk valahova a sor végére. De nincs átverés. Hetes. Sőt duplán hetes. Ugyanis majdnem hétkor jön oda egy légi-alkalmazott, és kezdi osztani a beszállókártyákat, miközben felcédulázza a bőröndjeinket. Igen. csak felcédulázza, nem veszi el, azt nekünk kell még a tömegen átverekedve eltaszigálni a röntgenes futószalagig, megvárni, hogy a vámosok nem akarják-e kinyittatni, s csak ezután vagyunk - úgy ahogy - szabadok. Igaz, még ekkor sem kell rohannunk a géphez, az ugyanis még nem érkezett meg.
Nem szaporítom a szót (mert azért arról, hogy mit csinál az ember sok órán keresztül egy koszos reptéren mégsem illik többet mesélni, mint Knossosról), de kilenc után kerültünk föl a gépre, ott viszont bő egy órán keresztül azért várakoztunk, mert a gép - lekésve minden módosított időpontot - nem kapott felszállási engedélyt. A végeredmény: nagyjából akkor indultunk, mint amikor az eredetileg megvásárolt jegy szerint indulni kellett volna, alig néhány perccel fél tizenegy előtt. Mi a francnak kellett akkor módosítani a menetrendet, s így elvenni tőlünk fél nap Krétát, fél nap tengert? Szó se róla, a kapitány udvariasan elnézést kért, hogy itt dekkoltattak bennünket egész délután, el is mesélte, hogy milyen okai voltak a késének, ahogy ezt már megtette a kapitány idefelé jövet is, és ahogy teszik ezt a kapitányok manapság minden Wizzair járaton, mert olyanról, hogy egy Wizzair menetrend szerint indult és érkezett volna, az utóbbi egy-két hónapban nem hallottam... De vigasz ez?
Szóval vicc az egész! Az egyetlen dolog, amiért mégis meghagynám a légitársaság nevében a két Z-t, az mégiscsak az, hogy a mi nagy-nagy farkincás Z-betűnk legvégére mégiscsak jobban illik a WiZZ, mint a vicc.
Hazaértünk!
