Kicsit el vagyunk maradva a bloggal, de két olyan szálloda is utunkba akadt, ahol még a telefonvonalak is rendetlenkedtek, és ezért pénzért sem volt internet, így majd lehet, hogy csak Krétán érjük utol magunkat. Minden esetre én (János) most folytatom, felrakok egy napot, ezzel is előrébb leszünk. Ádám rá is kérdez: "ez most melyik nap?" ... "amelyiken romokat néztünk?" ;-) Hát igen, egyelőre ilyenek a napjaink, bár azért igyekszünk tengert is nézni mindenütt, a 40 fokban legalább a látványa hűsítsen...
Volosban nem akartunk semmit, igazából azért jöttünk át a Ión tengertől az Égei kis öblének partjáig, hogy útközben megnézzük a meteórákat, s onnan már ez a legrövidebb út lefelé Delphoi-ig. A világ köldöke felé az Észak-déli autópályán indultunk el, és a Thermopülei szorosba beautózva kell leszakadni az autópályáról, és ismét megkezdeni a szerpentinezést. Szerettük volna megnézni a hős spártaiak emlékművét, de végül megelégedtünk a „szoros-feelinggel”, néztük a tengerparttól nem túl távol meredező hatalmas sziklafalakat, s elképzeltük milyen lehetett a tenger és ezek közé beszorulni. (A képzelőerő azért is kellett, mert az elmúlt évezredekben bő öt kilométert elhódított a szárazföld a tengertől, így más nem is annyira szoros a szoros.)
Delphoihoz szívem szerint egy sziklafalba épített tradicionális éttermet kapcsolnék emlékeimben, nem a köveket. A házikót még a mai lakók déd- vagy ükszülői építették, és az ott élők generációról generációra meg akarják osztani minden arra járóval azokat a finomságokat, amiket maguk is ettek, gyerekkorukban a nagyszülők, szülők asztalánál. Hát persze: friss tzatziki, meg minden jó, miközben a sziklafal oldaláról lelátni a tengerig, körben pedig sziklák, s azok felett lassan keringő sasok… Állítólag épp sasok jelölték ki ezt a helyet a világközepének: Zeusz a világ két szélén útnak indított egyet-egyet, s azok itt keresztezték egymás útját. 
Persze megnéztük a köveket is, de inkább a múzeum hűvösében áldoztunk nekik több időt, mintsem a szabad téren 40 fokban. A múzeum egyik legfantasztikusabb darabja a kocsihajtó bronzszobra, melyhez egy vitrinben megmutatják, hogy miként nézhetett ki az egész eredetiben, amikor a kocsi és a lovak is megvoltak. A vitrin lényegében egy rajz, kiegészítve néhány szobor töredékkel, például a lóból csak két lábat találtak meg… Nagyon érdekes. ((További képek: http://picasaweb.google.com/janos.vertes)
Delphoi vagy Delfi után megint kanyargós hegyi utak, hogy azután északról megközelítsük a peloponnészoszi félszigetet. 
Az a híd vezet át a félszigetre (bár ez - a korinthoszi csatorna megépítése óta - tulajdonképpen sziget) amely az 500 eurós bankjegyen látható (kéretik megjegyezni, jól jön majd, ha egyszer Jordán Peti vetélkedőjén síelés közben ez lesz a totókérdés).
A szigeten már autóút-félén haladunk, időben vissza is fiatalodtam néhány évtizedet, emlékeimben ugyanis előjött az a kor, amikor Aligától Siófokig vagy épp az M1-esen Győr után nem volt autópálya, csak két félautónyi leállósáv, ám a leleményes autósok ezt úgy használták, mintha négy sávos autópályán közlekednének. Itt is kihúzódik mindenki, amikor jön egy gyorsabb autó, és szinte fékezés nélkül lehet haladni az 50-es, 60-as táblák közt 120-szal, és el kell mondjam, hogy Hédyt a hegyi szerpentinek annyira megedzették, hogy ezen most egy árnyalattal kevésbé aggódott. Tényleg nem is volt szükség rá, normálisan szabálytalankodik mindenki, egyedül akkor kell koncentrálni, amikor kamionsort előz az ember, és szemben is ugyanez történik.
A meleg miatt úgy döntünk, hogy az ókori Olimpia környékén zajló ásatásokat reggelre halasztjuk , inkább egy másik Olimpia mellett döntöttünk, elfoglaltuk tengerparti szállásunkat az Aldemar Olimpian Village-ben, ahol szinte apartmanonként van egy medence, és végre a tengerpart is homokos. Még a naplementét is épp elértük, és utána zenés vacsora, amelyhez a háttér maga a Ión tenger amelyre halvány ezüst utat rajzol az éppen fogyó Hold! A hely tényleg fantasztikus, csak a szálloda személyzete kicsit oroszos (nyilván a vendégsereg hatására, mert ez itt a legelterjedtebb nyelv): érkezéskor is, és távozáskor is megcsap bennünket a „szejcsasz” feeling. „Just a moment” please, mondják, amikor hívnak valakit, aki majd megmutatja, hogy a több négyzetkilométeres üdülőfaluban merre is lakozunk mi, (majd húsz percet várakoztatnak), és ugyanez ismétlődik, amikor nem hiszik el a minibar fogyasztásunkat, és meg kell várni, amíg a takarítónő is bemondja ugyanazt. Épp azért mert a hely fantasztikus, kellőképp tudtuk sajnálni azt a 40 percet, amit a szállodában eltöltött tízegynéhány órából a recepciónál várakoztunk… Persze egy cseppet se bánkódnánk, ha előre tudnánk, hogy milyen szálloda vár ránk (a pyrgosinál picit drágábban) Korinthosban… De az majd Hédy napja lesz…
(Következő rész:
http://gorog.blog.hu/2007/06/22/okori_olimpia_okori_korinthosz_okori_szalloda_hedy)
