Ezúttal (is) János tömörít, de fog még más is a Vértes-familyból:
Hát Korfut nemigen volt időnk „kicsomagolni”, a két éjszaka gyakorlatilag egyetlen napot jelentett, mivel a Wizzair jó szókásához híven gondoskodott róla, hogy éjfél után tegyük meg a kivilágított Kerkyra fölött azt a látványos jobbkanyart, ami bevisz ...
...a Korfu jelképének is számító (Panagria Vlakherna: 
sziget-kolostor felett a kifutópálya rövidke földnyelvére, a második éjszaka után pedig viszonylag korán ott kellett hagyni a szállodát, mert 9-kor indult a komp a szárazföldre. De hát 24 óra nagy idő, nézzük mi fért bele:
Reggeli után a délelőtt a szállodában, mert fantasztikus volt a tengerpartja, alig 2-300 méterre a már említett Korfu-jelképtől. Sajnos a vízszintes néhányszáz méter mellett ugyanannyit szinte fölfelé is kellett kapaszkodni legalább 45 fokos lépcsőkön, és bár a sok lépcső tetején nem a nagy Buddha várt, (ahogy azt szutorek.blogter.hu sok-sok olvasása nyomán már-már vártuk), ezt most kivételesen nem bántuk, mert jelen helyzetben a szálloda hatalmas (mélységében is tekintélyes: 1,95-től 2,95-ig) víztömege ezúttal jobban esett bármekkora tömegű Buddhánál…
Szóval délig nyaralás, azután, amikor már a baseball-sapkát is csak hidegvízbe mártottan viselte el az ember, irány a sziget, mert hát hogy is hagyhatnánk ott Korfut úgy, hogy fel se fedeztük. Az ily módon félnapra szűkített „unzip”-et buszozással kezdtük, amúgy ráérősen… Mindenki megállt a buszsofőrnél, mi is úgy tettünk, de ő nem fogadta el a pénzünket, mondván: neki jegy kell. Jó görögséggel végül intett, hogy üljünk le, gondoltuk,feladta: hülye külföldiek, görögül se tudnak, jegyük sincs, nem bajlódik tovább velünk, elvégre menetidő is van a világon… Tévedtünk. Egy kisbolt előtt megállt, majd a tükörbe beszélve (időbe tellett, amíg rájöttem, hogy hozzám beszél, és megértettem, hogy mit akar), megkért, hogy szálljak le, menjek be a kisboltba, és vegyek három jegyet. Leszálltam, bementem, sorban álltam, megvettem (0,75 Euro darabja), mindezt szépen kivárta a sofőr az utasokkal együtt, majd bevitt egész a hajóállomásig, ahol meg is vettük másnap reggelre a kompjegyet, ugyanis közölték, hogy ha egy elővételben vesszük, akkor az autó féláron kelhet át Igoumenitsába. (Így az autó jegye annyi volt, mint a három emberé, durván 17 Euro). Na, de milyen autó? Hisz repülővel jöttünk, autónk még nincs, azért háromra ki kell menni a reptérre, mert este már bezárt az AVIS. Hajójegy után egy kis séta a sziget fővárosának Nápolyra hajazó házai között, egy kellemes Gyros-ebéd, majd taxival ki a reptérre, ahol az AVIS kabinban persze senki, mivel épp nem vártak gépet… A szomszéd kölcsönző áldásos közreműködése és telefonálgatása nyomán végre megérkezett a városból az AVIS hölgy, és átvehettünk egy jó kis Astrát , amivel azonnal 
indulhattunk Achillionba, hogy megnézzük Sissi kastélyát. Hát mi tagadás, ő is tudta hova kell menekülni a Habsburg udvar intrikái elöl, a fügefa-leander-örökzöldek-lombos fák búja egyvelegét kínáló kertből fantasztikus kilátás a tengerre, és akkor még nem beszéltünk a palotáról, ahol nem véletlenül bonyolított le a házigazda görög állam jó néhány diplomáciai találkozót. (Ha nincs a Pálvölgyi szurdok, akár esküvő-helyszínnek is elmegy…)
Itt van, még öt óra sincs, és már szinte mindent láttunk amit kellett. Menjünk Benitsába, kagylómúzeumba? Minek, kagylóból úgyis az a szép, amit az ember maga talál. Inkább vissza a városba, és egy kis ücsörgés jegeskávé (és a szokásos utcai kisvonat) MELLETT, hadd ragadjon ránk a táj! Visszafelé a szállodába javallottam: menjünk már egy kicsit tovább, hátha rálátunk a repülőtérre, érdekes lenne megnézni a fel- és leszállásokat. Az út a szállodánkon túl már csak háromszáz méternyit tartott, de a zsákutca végén egy fantasztikus kerthelyiség, amely ránéz a már említette Vlakherna kolostorra, no meg a repülőtérre, hisz itt a kolostort szinte érintve érnek földet a gépek… Ideális hely egy finom görög-tálra, és még a genius locit sem kell megfizetni, harmincötért - borral, sörrel – meg is vacsoráztunk! (Minderről képek: http://picasaweb.google.com/janos.vertes).
Vacsora után egy jó kis testmozgás,le a kolostorig, hanyatt-fekve fényképezzük a szinte ránk szálló gépeket, azután a vízparton vissza a szállodáig, majd föl a 45-55 fokos lépcsőkön… Végre a szoba, de hol a telefonom? Hátizsák, zsebek – sehol. Ott ültem a kolostor lépcsőjén, magam mellé tettem… Felkapom Hédy telefonját, ha mégis meglesz szóljatok utánam az Ádién, és már rohanok is le a lépcsőkön, vissza a templomig, üres a lépcső, néhányan a kőpárkányon ülnek, beszélgetnek… Melyiktek tette a telefonom?! Csendesen felhívom magam Hédyéről, hosszú csend – mégiscsak roaming – majd kicsöng, végül felveszi Hédy… „Megvan, nagyon hülye helyre tetted a hátizsákban”… 38 fok, vissza a Buddha-lépcsőn, fel a szobába, ömlik rólam a víz, s eszembe jut Marathon hőse, akinek csak annyi ereje volt a kimerítő futás után, hogy bemondja a győzelmet, majd holtan rigyott össze! Hédy vigasztal: bár lehet, hogy megúsztad volna a rohanást és a lépcsőket, nem javallottam volna, hogy induláskor telefonálj, hátha itt a telefon, mert ha nincs, akkor csak felhívod rá valaki figyelmét…
Győztünk, a telefon is megvan, és Korfu is megvan most már nekünk: a kolostornál vásárolt magyar nyelvű útikönyvet este átlapozva megnyugtatjuk magunkat, hogy amit nem láttunk, az nem is olyan fontos!
(Következő rész: http://gorog.blog.hu/2007/06/19/egy_orszagnyi_hullamvasut)
